Hülye vagyok, vagy tényleg nem értem?

Már csak 1 hét és megszabadulok kínzó láb börtönömtől :) De bizony ám :P

És mi közben itthon roskadtam elfoglalván magam szánalmas teendőkkel, észrevettem valami(ke)t!
gyerekek születnek, házasságok köttetnek, karrierek Í V E L G E T N E K (bár nem nevezném rakéta startnak) családalapítás itt, növekedő pocakok ott és mindenki boldog...

BOLDOG?!

Nem értem... Akarom érteni, hisz engem érdekel. De nem értem.

Induljak ki magamból: Itt vagyok én, igyekszem az álmaimat elérni, hogy később ebből éljek is meg. Emellett dolgozom főállásban, és még vannak ügyes-bajos gondjaim is. Nem panaszkodom, bár mindenkinek csak annyi gondja lenne mint nekem! De ezekhez pénz is kell.

Észevételeim a következők: Mielőtt belemennék, előre szólok hogy senkit nem ítélek el azért amiért tesz, vagy gondol. Képzeletbeli zárójel vége.

Akik fiatalon (értsd: kisebb mint 30) házasodnak és/vagy szülnek, azok jót tesznek a nemzetnek, hisz jelen helyzetünk amúgy sem fényes demográfiailag, ráadásul a közvetlen környezetébe is egy kis fényt csal az új jövevény csodás ártatlanságával. De ott a másik véglet: Valójában ezzel ő és párja boldog lesz? Vannak álmaik melyek emiatt meghiúsulnak? Mert ha vannak, akkor lehet az elkövetkező x év boldogtalanságot hoz. És ha ő boldogtalan, akkor párja is az lesz, ha a párja is az, az kihat az egész családra és bumm, kész a tipikus magyar, sötét jövőkép. Gyerekes és túlontúl egyszerű eszmefuttatás mindez, de akik átélték azok nem igazán vélekednek másképp. Jó, persze az ember szereti a gyermekét jobb helyeken és érte él, hisz egy gyermek nem más, mint én és a párom egy testben összegyúrva. De még is nem lenne jobb először egy vállalható jövőképet kialakítani amiben az egzisztencia is benne van? Már nem azt a kort éljük, hogy ahol mindenkinek van valami munkája, apuci kimegy a földre, anyuci meg otthon süt-főz-mos-takarít és anyit eszünk amennyi belénk fér, szalonnástorta kolbászos tojással. Manapság már óvatosabbnak, körültekintőbbnek kellene lenni.

 Miért jó ez? Nem értem egyszerűen, pedig próbáltam az ő szemükkel nézni. Egy hangyányi egoizmus sem szorult senkibe hogy azt mondja: NEM! Most magamért teszek valamit, magamnak tartozom ennyivel és legalább megpróbálom megvalósítani a terveimet, hogy ha megöregszem, akkor ne sopánkodjak a halálos ágyamon, hogy mi lett volna ha?... Mi lett volna ha... és a gyerekeimnek is jó példát állítsak, hogy igen! Én, fiam/lányom/cicám/kutyám/macskám, én megpróbáltam. Nem sikerült, de legalább tudom, hogy tettem felé néhány lépést és megpróbáltam az álmaimat ÉLNI!
Szerintem ez szép példa lenne egy felnövekvő generációnak is, főleg a mai ellustult világba.

És tudjátok mit vettem még észre? Emberek, akik mellett nincs ott a család, vagy örök agglegény, azok az életben több, apró sikert is képesek összehozni.
Nem érdekes?
 Tudok családos embereket is akik sikerre mentek terveikkel, de tegyük szívünkre kezeinket: kevesebb van belőlük.

Miért írom ezt ki magamból? Egyrészt mert nincs kivel megbeszélni :D Másrészt mert hátha tudja valaki más a választ. Az én paraszti logikám mást diktál. :)

Kívánom mindenkinek hogy olyan élete legyen, amelyre mindig is vágyott.