Az élet rend(etlen)je...

Sok idő eltelt utolsó írásom óta, igen, lusta voltam, és egyszerre fáradt. A vállalkozónál tölött idő alaposan kiszívott, lszámoltam október elsejével. Teltek a napok, hetek, hónapok, míg újra önmagamra találtam, rájöttem, hogy én egyfajta "gyógyítóharcos" vagyok: Képes vagyok saját és mások lelkét is meggyógyítani, ápolni, eközben kitartani sziklaszilárd elhatározásom mellett. No de az elejéről: Október 17, egy szép szerdai estén bátyám állásokat keres, mivel neki sem volt. Talált egyet, az egyik multinál itt helyben a városomban. Gondolkoztam rajta, jelentkezzek-e, de eszembe jutott: A problémák elől nem menekülni kell, hanem szembe nézni velük. Nem dobhatom el a kapcsolataimat legyen az L, vagy bárki más, csak mert menekülni akarok. Igen is, felveszem a versenyt és a harcot magammal szemben és mellett. Nosza, 18.-án csütörtökön reggel elküldtem az önéletrajzom szép, míves ajánlólevelemmel, és kb. 2 órán belül jött a telefon, mikor tudnék menni állásinterjúra :| Ilyen gyorsan sem történt még velem munkahelyi nyavaja... Mondtam,akár délután is jó. Úgy is lett, bementem délután 16 órára, állásinterjú meg történt, másnap tréning, oktatás, és 23.-a miatt, 24.-én kezdtem. Ugyanúgy folyamat technikus lettem, mint Pesten. Tetszett is az első egy hét kb. aztán egyre-másra döbbentem rá, hogy egy lepratelepen vagyok, ahol az ember egy cserélhető alkatrész, a tisztaság egy távoli fogalom, és a gépek jól működtethetősége egy merő álom... Egy nagy múltú és szerteágazó multihoz ez nem illik ám, de itt ilyen. Röpke két hét után áthelyeztek, pedig már kezdtem beleszokni az egyébként kurva nehéznek tűnő munkámba, feladataimba. Beosztottak egy olyan "mérnök" mellé, aki nem elég, hogy csúnya és kész röhej a kinézete, de a viselkedése is ugyanitt van valahol: egy kiskamasz szintjén. Mindennap, vagyis majdnem mindennap leordítja őt a közös főnökünk, főnökeink, baszogatja őt mindenki, aki él és mozog, a háta mögött röhög a fél csarnok, de őt nem érdekli, éli a maga kis világát, egy anyuci pici fia... Ilyentől kell nekem tanulnom. Ez megy október óta... Amióta itt dolgozok, minden egyes nap eltűnődök azon, hogy érdemes volt pestről visszajönnöm? A kérdésre persze evidens a válasz: NEM! Mindennap megbántam tettemet, de isten, és minden más felsőbb hatalom kegyes volt hozzám, talán előre látták balgaságom eredményét. Bármikor van esélyem visszamenni. Egyenlőre nem tehetem viszont. A zenei életem is felpezsdülőben látszik, ezért kéne egy notebook. Olyan 4 magos fajta, amiben 8 gigabájtnyi RAM erősködik, és legalább 15,6, esetleg 17 colos. Ehhez pénz kell. Ahogy ahhoz is, hogy megvegyem jelenlegi álom készülékemet, egy Nokia Lumia 820-at, íme:

Hogy miért ez? Nem tudom. Beleszerettem. Elcsábított gyorsasága, egyszerűsége és minden, ami hozzá tartozik. Miért akarok új telefont? Mert semmi sem tart örökké. Két számom van, két szolgáltatónál, és mindig kell két telefon. Használtan régi típusút nem akarok venni, mert az még hamarabb megy tönkre. Igen is fejlődni akarok a korral, és szeretnék kicsit a minőségre is adni. Ezért kell nekem ő. De, mint minden máshoz, ehhez is pénz kell, ahogy egy jogsihoz, vagy a fogam megcsináltatásához. Ez is már több, mint egy éve húzódik, és húzódik, és csak azért is húzódik... Pánikban vagyok. Azért vagyok pánikban, mert olyan fizetést kaptam, amit inkább szégyenlek. Magasabb végzettségemet tekintve 6 számjegyűnek kéne lennie, de itt kb. annyit kaptam, mintha operátor lennék. Szégyen. De ez van. Lassan, de biztosan, közben apró kiutakat keresvén egy kis aprópénzhez, hogy legalább szilveszterezni tudjak egyet, olyan jó berúgósan, hisz talán ez lesz az egyetlen örömöm az évvégén, ha kicsit reset-elek. De Isten lássa lelkem, nem fogok örökké így élni. Nem érdekel, de kifogok törni ebből! Addig tűrök, tűrök és tűrök az "ÁLOMMUNKAHELYEMENAMITANNYIRASZERETEEEEEEEK". És lesz valahogy. A jó Isten vigyázzon ránk!