Eljött hát a nap!
Megünnepeltük a 90. szülinapját nagyapósnak, elvoltunk, ettünk, majd én mentem tovább régi kollégámhoz és barátomhoz F.M.-hoz, és feleségéhez S-hoz. Előtte persze megöleltem a két öreget, mert nem fogom már látni őket élve! Eszméletlen szomorú és egyben furcsa érzés volt ez!
Felértem Martinékhoz, sokat beszélgettünk, lesokkoltam szegényeket a hírrel, mert ők még nem tudták. Ők haragszanak nagyon L-re, de... Már mindegy :) Hatalmas öleléssel búcsúztak, és bevallom, jól esett :) Egyre kevesebb az igazi barátság, és az őszinte beszélgetés.
Alaposan szétnéztem a városban, az öregek házában, meg úgy kb. mindenhol, ahol már tudom hogy nem fogok járni. Mostantól átadom magam a ház csinálásának, koncentrálok a pénzre, a költözésre, a fűtésre, mindenre! Aztán majd lesz valahogy. Mindig van valahogy!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése