A temetés óta megy az élet. Legalábbis ha ezt annak lehet nevezni. Megünnepeltük közben unokaöcsém szülinapját, meg volt a zenekar 55. évfordulója, hiteleket fizetett ki a biztosítók hada és még válaszra is várunk, sőt, még papírokra is. Már csak kettő hiányzik: boncolási jegyzőkönyv és hagyatéki végzés.
Szeptember 25.-e óta annyit intézkedtem, annyit mentem, hogy most már azt is tudom mit érezhetett édesanyám, mikor bankba kellett mennie, vagy mikor értetlenkednie kellett mondjuk a kórház alkalmazottaival.
Világ életemben úgy képzeltem el, hogy majd megöregszik, lehet olyan szenilis lesz ő is mint a nagyanyám, de látja a gyerekeimet akik nagymamámnak szólíthatják, hallom majd károgni a rendszerről és a vacak TV műsorokról... de sajnos nem. Megvalósult a legrosszabb rémálmom, amitől már apró gyerekkorom óta tartottam. Minden nap olyan, mint kamaszkoromban, mikor nő ügyeim miatt bánkódtam csak ez sokkal rosszabb. Hangulat ingadozásaim vannak. Néha nagy erőt érzek magamban a megoldásokhoz, néha pedig egyszerűen csak magamba süllyedek, és sírok, szomorkodok. Ma volt az első olyan nap mikor többször is sírtam. Mert az a baj, hogy az én agyam jár. Nem tudom kikapcsolni, nem tudom lekötni holmi munkával vagy bármi mással, mert az én agyam csak jár, jár, jár és jár.
Itt vagyok 22 évesen, nincs már egy nagyszülőm sem, nincs édesanyám, se édesapám, egy bátyám van, de neki is van már családja, van hova tartoznia.
Magam maradtam. Úgy érzem magam, mint egy 5 éves a sötét erdőben tele keserűséggel és csalódottsággal.
Magam maradtam. Nincs aki meséljen nekem a családról, mi és hogyan történt a múltban, de ami a legelviselhetetlenebb: a saját emlékeit is magával vitte. Magával a más világra. Hiába mesélt el sok mindent, hiába hallgattam kicsi koromtól kezdve tágra nyílt szemekkel a régmúlt történéseit, hogy merre járt, mit csináltak a többiek, sok mindent nem tudtam még.
Most is könnyeimmel küszködök, egyszerűen ordítani tudnék, hogy miért, miért kellett így történnie?! Annyira jó ember volt, mindenki szerette, nem volt ellensége, szülőnek is a legjobbak közé sorolható. Talán a legjobb. Számomra mindenképp. Még is így kellett történnie.
A temetésen nem számoltam, de kb. 200 ember lehetett kint: munkatársak, barátok, szomszédok, ismerősök, rokonok, és mi...
Nem tudom mi lesz velem/velünk, de össze kell kapni magamat, el kell fogadnom a helyzetet, mert különben egész életemben egy álomvilágban fogok élni. És akkor az egész életemet gajra vágom.
Egy dolgot üzennék mindenkinek aki ide téved és ezt olvassa: Szeretteink felé sose féljünk kimutatni mit is gondolunk, hogy mennyire szeretjük őket. Ne féljünk az öleléstől, a vigyázó szavaktól, és ha bármi gond van, igenis üljünk le megbeszélni velük.
Nekem ez volt a szerencsém bizonyos részben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése