Ma 6 éve hogy anyukám meghalt, itt hagyott minket, de főleg az akkor 5 éves unokaöcsémet aki annyira mamás volt, hogy annyira talán senki sem volt még soha.
Nagyjából tavalyra sikerült kihevernem és rendbe hoznom magam úgy, hogy hasonlítsak a haláleset előtt létező önmagamra. Bár még messze vagyok tőle, de jó úton járok, és azt is realizáltam bár hogy sosem leszek pontosan ugyanolyan, de legalább egy olyan ember képét szeretném láttatni magamról, akivel jó beszélgetni, poénkodni, együtt lenni. Sőt, mi több! Olyan akarok lenni!
Bátyámék nagyjából szerintem kiheverték, bár bátyámat érzelmileg kiismerni nagyjából olyan, mint egy legyet. De bízom benne hogy lassan ő is kiteljesedik valahogy, és egyensúlyt talál.
Kimentem én és L a temetőbe, vettem 1-1 koszorút hogy jusson nagyanyáméra is, és egy rövid ott tartózkodás után mentünk is. Igazából nincs miért ott lennem, nem tudom megölelni, nem hallhatom a hangját, a nevetését, nem kapok visszajelzést arról hogy hall-e, ért-e... Inkább majd csak akkor beszélek hozzá, ha megint úgy gondolom jó ha tud dolgokról :) Feleslegesen nem rabolnám az ő idejét sem, ha van neki odafent, vagy... valami...
Egy a lényeg: előre! Olyan életet kell mindkettőnknek (L und én) előteremteni és leélni, amivel méltó és büszke emléket állítunk neki!
Amúgy a zenekarral lett volna egy szeptember végi fellépés, de kevesen lettünk volna, lemondtuk. Egy helyi kultúrális körnek kellett volna megjelennünk. Ez van :(
Ja, és B kutyámat is ki kell kúráltatni, lett valami kelés a lábán ami csúnya... nem szeretném ha az anyja sorsára jutna :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése